Madrid látnivalók: várakozásainkon felül

Mint azt már korábbi cikkünkben említettük, a véletlen és az olcsó repülőjegy úgy hozta, hogy eljutottunk Madridba. A repülőjegy vásárlása előtt azért elgondolkodtunk, hogy biztosan jó ötlet-e Madridba utazni július közepén, az óriási hőségben. Egyrészt mert Spanyolország sem vonzott igazán, ha meg mégis, akkor inkább a tengerparti rész, vagy esetleg Barcelona. De Madrid? A madridi látnivalók? Az ország közepén, mindentől messze, és mégis mi van ott?

Nagyjából így gondolkodtunk Madridról, de végül megvettük a repülőjegyeket, úgyhogy eldőlt, Madridot is megnézzük. Ráadásul két teljes napunk jutott rá, plusz egy fél. Marseille-ből repültünk Madridig a késő esti órákban, így gyakorlatilag semmit nem láttunk az országból egészen másnap reggelig. A repülőtér egyébként közel van a városhoz, és szemben sok más városban tapasztaltakkal, itt nagyon olcsó a reptérről való bejutás, fejenként 2 euróból megúsztuk. Hozzá kell azért tenni, hogy amilyen olcsó, olyan nehéz rájönni, hogy pontosan milyen jegyet is kell váltani, de ez láthatóan nem csak nekünk okozott gondot, hanem a spanyolajkúaknak is. Lényeg, hogy olcsó volt, és ami még ennél is fontosabb tiszta, újszerű és tágas. Mármint a metró. (Meg egyébként Madrid is, de erről majd később). A késői érkezés miatt aznapra már csak a pihenés és készülődés maradt, igazi túránkat szombaton délelőtt kezdtük meg.

Az útikönyv ajánlatát követve a Plaza Puerta del Solról indultunk a madridi látnivalók felfedezésére, azonnal belevetve magunkat Madrid forgatagába. A főútról hamar letértünk egy kisebb utcára – nem volt nehéz, mivel mindenki arra ment, akinél fényképezőgép és útikönyv volt – és pillanatokon belül be is értünk a híres Plaza Mayor térre. Olyan érzés volt, mintha miután beléptünk, becsukták volna mögöttünk az ajtót. A tér építészetileg ugyanis úgy van kialakítva, hogy teljesen körbe van építve, méghozzá egybefüggő épülettel. Nem úgy, mint például Brüsszelben, a Grand Place-on, ahol a tér minden oldalán van néhány épület, de jól látható, hogy 4-5 utca is nyílik a térből. A tér maga szép, jó hangulata lehet a vasárnapi érme és bélyegvásárnak, de mivel mi szombaton voltunk, csak az éttermek és kávézók hangulatos teraszai terítették be a tér egy részét, a többi részét pedig utcazenészek és sok turista.

Utunkat az óvárosban folytattuk, jó néhány kis utcát bejártunk, mégsem találtunk egyet sem, ami koszos, vagy túlságosan lelakott lett volna. Külön meg is jegyeztük, milyen szépen, tisztán és rendben vannak a házak, utcák, járdák, minden. Talán csak rossz berögződések miatt, de valahogy rosszabbra számítottunk, pedig már itt éreztük, hogy Madrid tetszik nekünk. És tényleg tetszett. Nagyon is. Visszatérve a városnézésre, az óvárosi séta végén kilyukadtunk a Városháza előtti bájos kis térre, aminek egyetlen „hibája”, hogy elhelyezkedése miatt nehéz fényképezni. Itt aztán már a szuvenír boltokat sem tudtuk elkerülni, nem volt olyan bolt, ami ne árult volna legalább néhány hűtőmágnest, vagy kasztanyettát, vagy valami egyéb spanyol jellegzetességet.

A Városházától néhány sarokra rátaláltunk a Királyi Palotára. A Palota is kifejezetten gyönyörű, parkja pedig különösen elbűvölő, bár kétségtelen, hogy rá kell szánni az időt, míg a fáradt turista megkerüli a Palotát, hogy odajusson. Ekkor már kellően fáradtak voltunk, úgyhogy nagyon jól jött egy kis pihenés egybekötve az ebéddel. Ezután a Gran Víán folytattuk sétánkat egészen a Plaza de la Cibelesig. A képeslapokon már oly sokszor látott tér a valóságban is lenyűgöző, Kübelé kútja és a Palacio de Comunicaciones épülete igazán megérte a hosszú sétát. A kötelező fotózás után szépen lassan elsétáltunk a Pradóhoz, ahol kiderült, hogy a múzeum látogatása vasárnaponként ingyenes, így inkább hazaindultunk, hogy pihenjünk a másnapi túrára.

Csakhogy a szállásunktól nem messze volt található a Bernabeu stadion, a Real Madrid futballcsapatának híres stadionja, amiről bár nem tudtuk, hogy látogatható-e, mindenképpen meg akartuk nézni legalább kívülről. Mivel hamar kiderült, hogy fejenként 15 euróért be is lehet menni, gyorsan meg is váltottuk a jegyet, hogy még pénztárzárás előtt bejussunk. A túra során nemcsak a Real Madrid történetével és sikereivel ismerkedhettünk meg, hanem lemehettünk a pályához is, beleülhettünk a „kispadnak” nevezett kényelmes székekbe, megnézhettük az öltözőket és a sajtótájékoztatók helyszínét, és persze vásárolhattunk is a háromszintes Real Madrid üzletben. Nem kifejezetten Real szurkolóként is hatalmas élmény volt „végigjárni” ennek a patinás klubnak a történetét, és a kiállított ereklyéken, régi képeken keresztül látni, hogy mekkora tisztelet övezi Puskást.

Második napunkon elutaztunk Toledóba. Amikor ugyanis készülődtünk az útra, megkérdeztük barátainkat és spanyol ismerőseinket, hogy mit érdemes megnézni Madridban, és hogy nincs-e véletlenül valamilyen hangulatos település a közelben, és egyöntetűen azt mondták, hogy Toledóba érdemes elmenni. A vonatjáratokat gondosan ki is néztük: félóránként indultak, a jegy 8 euróba került volna fejenként egy útra. Mivel ez egy kicsit soknak tűnt a 60 kilométeres útért, aznap reggel gyorsan megkérdeztük a szállodában, hogy van-e esetleg busz is Toledóba, és legnagyobb örömünkre azt mondták, hogy igen. Így végül is a Plaza de Toros de Las Ventas után, ahol – sajnos csak kívülről, de – megnéztük a hatalmas és gyönyörű bikaviadal arénát, a buszállomásra mentünk, gondolván, hogy ha véletlenül még sincs, vagy ritkán jár, akkor még mindig át tudunk menni a közeli vasútállomásra. Szerencsére erre nem került sor, mivel buszok is szinte félóránként járnak, és mindössze a 8 eurós vonatjegy feléért!

A busz nagyjából egy órás út után a város szélén állt meg, ahonnan az 5-ös számú helyi buszjárattal (jegyet a sofőrtől lehet venni) jutottunk fel a toledói várig, ami nem kevés gyaloglástól mentett meg minket. Ezután egy nagyjából 3 órás sétával bejártuk egész Toledót, ami valóban nagyon hangulatos kisváros, tele Don Quixote és Sancho Panza emléktárgyakkal. Szépek a kis szűk utcák, a terek, a hatalmas katedrális, és nagyon barátságosak az emberek, a kilátás pedig gyönyörű a környező dombokra. Szóval tényleg megérte ez a kis kiruccanás. A visszaúton kipihentük a túra fáradalmait, és még megcéloztuk a Pradót, amit szombatról helyeztünk át.

A buszállomástól gyalog akartunk eljutni a Pradóhoz, de elbizonytalanodtunk a helyes irányt illetően, ezért megkérdeztünk egy várakozó autóban ülő férfit, hogy merre kell elindulni. Mi nem beszéltünk spanyolul, ő nem beszélt angolul, de a Pradot megértette, és hevesen magyarázta, hogy merre van, természetesen spanyolul, és közben mutatta a kezével is, mi pedig bólogattunk, és szépen elbúcsúztunk, megköszönve az útbaigazítást. Nagyjából 6-8 perce gyalogolhattunk, amikor ránk dudált ugyanez a férfi, és felvett a kocsijába minket, (akkor már vele voltak családtagjai is, akikre vélhetően várt) és elfuvarozott minket a múzeumhoz, ami egyébként gyalog legalább 30-40 percnyire lett volna. Sem ő, sem a családtagjai nem beszéltek angolul, azt sem tudták, kik vagyunk, de mégis ilyen kedvesek voltak, hogy elvittek minket egészen a bejáratig. A múzeumba valóban ingyenes volt a belépés ezen a napon, így – kicsit gyorsított tempóban ugyan, de – megnéztük a híres Velázquez és Goya képeket, majd ismét fáradtan mentünk haza a szállodába, hogy összecsomagoljunk, és másnap délelőtt elinduljunk nyaralásunk utolsó állomására, Brüsszelbe.