Örök emlék az örök városból

Róma, az örök város. Minden gyerek megtanulja ezt már az első történelem órákon, ki-ki maga elé képzelve az ókori várost és az egykori rómaiak életét. Majd amikor egyszer eljut oda, maga sem hiszi, hogy olyan kövek, építmények között jár-kel, ahol sok száz évvel ezelőtt a történelem nagyjai élték hétköznapjaikat. Márciusban megadatott nekünk is a lehetőség, hogy néhány napig időutazásban vegyünk részt, ami olyan élményekkel gazdagított, hogy valószínűleg sokáig nem felejtjük el.

Szombat

Szombati napon indult repülőgépünk, amely bő másfél órás repülés után landolt Róma nagyobbik repülőterén, a Leonardo da Vincin. Mivel szállásunk a Tiburtina állomás közelében volt, nem a sűrűn közlekedő Leonardo Expressel, hanem egy ritkább, de olcsóbb (egy útra 5,50 EUR volt a jegy) vonattal jutottunk be a belvárosba. Szobánk igen egyszerű volt, nagyjából az árának megfelelő minőségű. Délután öt órára már el is indultunk felfedező utunkra, egyből megtapasztalva a római metró nem éppen tiszta mivoltát. Első állomásunk a Piazza del Popolo volt, ahol óriási tömeg fogadott minket, bizonyára a szombat esti találkák egyik központjára találtunk itt. A két hasonló templom mellett, a Corson kezdtünk hömpölyögni a tömeggel, legalábbis ameddig bírtuk. Olyan erősen sodort minket a tömeg, hogy hamar megelégeltük, és egy csendesebb utcában átmentünk a párhuzamos utcára. Egyből kellemesebben éreztük magunkat és csendesen sétálgattunk, majd egyszer csak ott találtuk magunkat a Spanyol lépcsőnél.

Nem túlzás, ha azt mondom, hogy alig volt annyi hely a lépcsőn, hogy felmenjünk rajta a tetejére. Bár a felette magasodó templomtornyokat éppen renoválják, és a téren is átépítések vannak, a hangulat mindenképpen egyedülálló volt. Innen aztán a Trevi kutat céloztuk meg, újra beállva a bevásárló utcákon sétáló sokaságba. Közben útba ejtettük a Corson található Autogrill gyorséttermet, ahol le is tudtuk a vacsorát, mindössze néhány euróból. Az utcai táblák segítségével végül rátaláltunk a Trevi kútra, ahol több száz ember várakozott, hogy eleget tegyen a hagyománynak és háttal állva pénzt dobjon a kútba, remélve, hogy visszatér az örök városba.

Bevallom, nekünk ehhez a nyomasztó tömeg láttán nem volt kedvünk, gondoltuk majd még visszajövünk ide a következő napok valamelyikén. Utunk eztán már csak haza vezetett, de még a biztonság kedvéért bevásároltunk egy közeli üzletben, hogy legyen reggelink másnapra.

Vasárnap

Kilenc óra körül indultunk útnak első állomásunkhoz, a Colosseumhoz. A metrómegállóból kilépve azonnal lenyűgözött minket monumentalitása, és azonnal vissza is hőköltünk a hosszú kígyózó sort látva. Kicsit meginogtunk a tömeg láttán, de aztán mégis úgy döntöttünk, adunk egy fél órát magunknak, hátha bejutunk. Így is történt, szerencsére zökkenőmentes a jegyvásárlás és negyed óra alatt már bent is voltunk. Noha még csak az élménybeszámoló elején járunk, be kell vallanom, hogy rám a Colosseum volt a legnagyobb hatással. Fantasztikus, hogy ott álldogáltunk, ahol sok száz évvel ezelőtt valaha gladiátorküzdelmeket nézett a több ezres tömeg. Hihetetlen, hogy kiállta az idők próbáját, még ha állapota nem is tökéletes, és hogy tudjuk, nagy részét más építkezésekhez széthordták. Több mint egy órát mászkáltunk a hatalmas építményben, hagytuk hogy átjárjon minket a hely hangulata.

Innen aztán a Szent úton (Via Sacra) folytattuk utunkat, a Forum Romanum irányában. Mivel a Colosseumba váltott jegyünk a Palatinusba való belépésre is feljogosít, így oda már sorban állás nélkül bejutottunk (Mivel közös a jegy, érdemes előbb a Palatinusba menni és ott megváltani a jegyet, mert itt sokkal kisebb a sor általában). Alaposan körbejártuk a Palatinus dombját, csodálatos narancsfákkal teli parkját, kilátó teraszait, ahonnan ráláttunk az egész Forumra. A dombról leérve végigjártuk a Forum Romanum romjait, majd kisétáltunk a Via dei Fori Imperiali széles útjára, amelyen eljutottunk egészen a Viktor Emmanuel emlékműig. Hatalmas fehér építménye a város minden pontjáról látható, még ha az útikönyvek szerint teljesen ki is lóg Róma szépségéből.

Természetesen a kilátás érdekében felmásztunk a sok-sok lépcsőn, majd körbejártuk az emlékművet és találtunk is egy átjárót a Capitoliumhoz, Róma egykori gazdasági-politikai központjához. Ahogy útikönyvünk írta, a Capitolium volt a világ középpontja, ahonnan konzulok és szenátorok kormányozták a földtekét. Bár az itteni múzeum a világ legrégebbi múzeuma, ezúttal az idő rövidsége miatt mi kihagytuk, és csak a Capitolium előtti teret és hatalmas lépcsőjét néztük meg. Mivel ekkor már délután volt, kezdtünk megéhezni. A közeli éttermek azonban sajnos zsúfolásig tömve voltak, így elindultunk a Corson, ahol hamar felfedeztünk egy gyorsétterem irányába mutató nyilat, amit mi végig is követtünk. Mint kiderült, a gyorsétterem a Pantheon közvetlen szomszédságában van, ahol sok pizzéria és egyéb olasz finomságokat kínáló étterem is volt, így mi is megebédeltünk egy pizzériában, mielőtt a Pantheonba bementünk volna. Valamennyi isten egykori közös szentélye, a Pantheon kiváló állapotban áll itt a városi forgatag közepén, ami újra rádöbbentett bennünket az ókori építészet nagyszerűségére. Innen hangulatos kis utcákon sétálva eljutottunk a Piazza Navonara, amitől sokkal többet vártunk, mint amit kaptunk. Különösebben nem nyűgözött le zsúfoltságával és viszonylag átlagos házaival. Így csak annyi ideig maradtunk, míg vettünk egy-egy óriásfagyit magunknak. Ez a fagyi aztán kitartott egészen a Tiberisig, alig győztük a végén, és a fényképezésben, útikönyvolvasásban is akadályozott minket, utóbb nem találtuk olyan jó ötletnek a fagyizást… De túléltük és már tartottunk is az Angyalvár (Castel Sant’ Angelo), az egykori erőd és börtön irányába, ahol ma római kori leleteket lehet látni. Mi azonban csak kívülről néztünk meg, mert el akartunk még jutni a Vatikánba is. Már késő délután volt, mikor megérkeztünk a Szent Péter térre, de még akkor is hosszú kígyózó sorba kellett állnunk, hogy bejussunk a Bazilikába. Végtelennek tűnt ugyan a sor, de a vártnál sokkal gyorsabban beértünk a csodálatos templomba. Fantasztikus élmény volt, monumentalitása mindenkit lenyűgözhet. Igazán felemelő érzés volt. Sajnos ekkor már nem lehetett felmenni a kupolába, így ezt egy másik napra toltuk. Ekkor már olyan fáradtak voltunk, hogy az első buszra, ami jött felszálltunk, hogy kicsit pihentessük elgémberedett végtagjainkat. Mivel az eső eleredt és volt egy kis elintéznivalónk is, kinéztük az útikönyvből a legközelebbi Internet kávézót és már robogtunk is oda a nagy nehezen megtalált busszal. Mire végeztünk, elállt szerencsére az eső, úgyhogy erőt vettünk magunkon és még visszamentünk kicsit a városba, vacsorázni, sétálgatni. Ezúttal is elmúlt 10 óra mire hazaértünk, és talán még nem volt 11 óra mire mélyen aludtunk…

Hétfő

Második teljes napunkat a Circus Maximusnál, jobban mondva a valaha volt Circus Maximusnál kezdtük, mert igazából itt nem látszik nyoma sem az ókori eseményeknek, mindössze egy elhanyagolt focipálya nagyságú terület van ott, de semmi több. Így kicsit csalódottan indultunk Caracalla fürdői (Terme di Caracalla) irányába, amit nagyon hamar meg is találtunk. Megdöbbentően kevés turista volt ott, rajtunk kívül talán 4-5 látogató lehetett. Mi be is mentünk, ami utóbb nagyon jó ötletnek bizonyult, mert rendkívüli módon tetszett nekünk. Bár csak romjai állnak, azok is olyan hatalmasak, hogy elképzelni is nehéz, milyen óriási nagy lehetett akkoriban ez az építmény. Szinte minden percben azon járt az eszünk, hogy vajon hogy nézhetett ki eredetiben, és hogy szórakoztak itt az emberek. Volt itt minden, a szaunák és medencék mellett könyvtár, tornaterem, stadion, kertek, boltok, oszlopcsarnokok szolgálták a több, mint 1500 ember igényeit. A Colosseum mellett Caracalla fürdői tetszettek talán a legjobban Rómában. Innen aztán felkapaszkodtunk a dombon egészen a lateráni városrészhez. Itt kicsit vicces szituáció alakult ki, mivel oldalról közelítettük meg a templomot. Olvasva az útikönyvet, sehogy sem akart kiderülni, hogy hogy is van ez a templom, óriási szobrait oldalról nem láttuk, bronzkapuját szintén nem találtuk, így kicsit összezavarodottan mentünk be, hogy lássuk mi is rejtőzik itt pontosan. Belseje aztán már meggyőzött minket, hogy ez lesz az egykori pápák székhelye, gyönyörű belső kialakítása méltó helyet biztosíthatott az egyházfőknek. Miután ugyancsak oldalt elhagytuk a San Giovanni in Lateranot, áttérve az utca túloldalára megnéztük a Szent Lépcsőt (Scala Santa), amit Constantinus édesanyja, Heléna hozatott Rómába Jeruzsálemből, állítólag ezen a lépcsőn ment fel Jézus Pilátushoz. A hagyomány szerint 28 fokán egy-egy imát kell elmondani a zarándokoknak, hogy feljussanak a Szentek Szentjéhez (Sancta Sanctorum).

Mi imák nélkül, gyalogosan néztük meg a szentélyt, de így is különleges élmény volt látni a hívő embereket áhitatos imádkozásuk közben, ahogy lépcsőről-lépcsőre közelítették meg a szentélyt. Elhagyva a Szent Lépcső épületét, végre szemből is megláttuk a hatalmas San Giovanni in Lateranot, és meg is nyugodtunk, hogy minden a helyén van, ahogy azt a könyvből kiolvastuk. Mivel már dél körül jártunk, azt gondoltuk, ideje elindulni a Vatikáni Múzeumokhoz, hogy mindenképpen bejussunk még aznap. Hirtelen meglátva a hosszú sort, kicsit megijedtünk, de immáron sokadszorra tapasztaltuk meglepve, hogy itt Rómában egyik sor sem olyan hosszú, mint amilyennek látszik. Így aztán hamar bejutottunk, és már célba is vettük a Sixtus-kápolnát. Sajnos, ahogy a legtöbb turista, mi is a táblák által jelzett legrövidebb utat választottuk, hogy mihamarabb megláthassuk a Vatikáni Múzeumok legnagyobb kincsét. Ha egy napunk lett volna, biztosan alaposabban körbejártuk volna az egész Múzeumot, de mivel csak erre a hosszú hétvégére jöttünk Rómába, gondosan be kellett osztanunk az időnket. Sodródtunk hát a hatalmas emberáradattal, szebbnél szebb termeken át, szinte fulladozva az óriási tömegtől. A legszebb terem talán a Térképek terme volt, olyan csodálatos falfestményekkel és mennyezetfreskókkal, amilyet még nem láttunk soha.

De hasonlóan nagy hatással volt ránk az Athéni iskola című gyerekkori tanulmányaink óta ismert fantasztikus festmény, és Raffaello stanzái is. Természetesen a végcélunk, a Sixtus-kápolna is csodaszép volt, de igazán akkor lehet ez lenyűgöző élmény, ha valakinek megadatik egyedül állni az óriási teremben elálldogálni és alaposan tanulmányozni a fantasztikus képeket, freskókat. Számomra kicsit nyomasztó volt az ott tömörülő emberek sokasága, az egymásközti beszélgetések megsokszorozódásából kialakuló óriási zsivaj. Néhány perc után szabályosan rosszul éreztem magam, és szinte légszomjam lett elborzadva ettől a tömegtől. A kifelé utunkat már csak a levegő iránti vágy irányította, szinte tudomást sem véve a körülöttünk lévő további csodálatos termekről, szobrokról. Kijutva végül a szabad levegőre, elővettük azt a sok-sok hirdetést, amelyeket sorban állás közben a leleményes közeli étteremtulajdonosoktól kaptunk, és kiválasztottunk egyet, hogy kipihenjük a fáradalmakat és újabb energiát gyűjtsünk a nap hátralévő részére. Hosszasan elüldögéltünk a közeli étteremben, és valóban feltankoltunk kicsit a folytatásra, így hamarosan visszatértünk a Szent Péter térre, és újra beálltunk a kígyózó sorba, ezúttal a kupola megmászása céljából. Kb. 530 lépcsőt kell megmászni, amelyből az első 200 lépcső magasságáig lifttel is fel lehet jutni 4 euró ellenében. Mi úgy gondoltuk kibírjuk az egészet lépcsőn, így bátran vágtunk neki az előttünk álló kihívásnak. Mint kiderült, jó gondolatnak bizonyult a gyaloglás, hiszen az a szakasz, ami lifttel is megtehető, igazán könnyen megmászható, nem meredek lépcsőkről van szó. A nehézség utána következik, amikor csigalépcsőszerűen sok-sok szűk és meredek lépcsőt kell leküzdeni, viszonylag hosszú megállásra alkalmatlan szakaszokkal. Volt egy-két pont, amikor azt gondoltam, bárcsak ne indultunk volna fel, de mivel lefelé nem lehet menni – ahhoz előbb fel kell érni a kupolába – nem volt más választásunk, csak a kitartás. Persze, mint általában minden ilyen teljesítmény, ez is megérte, a látvány igazán csodálatos volt, és bár még itt fent is tömeg volt, mindenképpen szép emlékekkel gazdagodtunk.

A lefele út már könnyebb volt, leérve aztán újra körbejártuk a Bazilikát belülről, és megtaláltuk a pápák temetkezési helyét is, ahol II. János Pál sírját is megnézhettük. Alaposan körbejártuk tehát a Vatikánt, úgyhogy nyugodt szívvel köszöntünk el a mini államtól, visszatérve Róma belvárosába. A Trevi kútnál ettünk egy finom szendvicset, majd busszal ellátogattunk a Bocca della Veritáig is, ami azonban ekkor már zárva volt, így nem tudtuk kezünket az Igazság szájába tenni, de sebaj. Természetesen gyorsan feltaláltuk magunkat, és már meg is volt az újabb célpont, a Piazza dei Cavalieri di Malta. A Circus Maximus másik végéből indultunk fel a Santa Sabinához, majd onnan tovább sétálva jutottunk el végállomásunkra, egy csendes kicsi térre fent a domb tetején. És a kulcslyukat is megtaláltuk a 3. számú házon ahonnan úgy, ahogy a könyv is írta éppen ráláttunk a több tíz kilométerre található Szent Péter bazilika kupolájára. Hihetetlen, hogy ezt valaki kifigyelte és feljegyezte…:)

Nagy örömmel jöttünk le a dombról, megérte hát a keresgélés… Időközben besötétedett és erőnk is fogytán volt, ezért kerestünk egy buszt, ami elvitt minket a Colosseumig, hogy még sötétben is megnézhessük a fantasztikus építményt. Utoljára elbuszoztunk a Spanyol lépcsőig, hogy aztán ólomléptekkel érkezzünk a hosszú nap után szállásunkra.

Kedd

Negyedik, utolsó napunk már nagyon rövidre sikerült, csomagokkal megrakodva elmetróztunk a Piramisig, de ekkor már úgy zuhogott az eső, hogy igazán kedvünk sem volt mászkálni. Ezért kerestünk egy buszt, ami átvitt minket a Trastevere városrészen, és visszahozott, hogy végleg búcsút mondjunk Rómának, és elinduljunk a reptérre. Szerencsére minden rendben volt a repüléssel, épségben, időben megérkeztünk utunkról vissza Budapestre. Csodálatos, örök emlék marad ez az út.

További információkat olvashat leírásunkban a római látnivalókról, jegyárakról, nyitva tartásokról, a repülőterek eléréséről: Róma