Forralt bor és buli teára és ugrálóvárra cserélve – síelés kisgyerekkel 1. rész

Nem vagyunk nagy síbajnokok, de szeretünk síelni. Ahogy a kazettás magnó generáció szülöttei közül sokan, gyerekkorunkban mi is maximum Csehszlovákiáig jutottunk el télen, és ott is csak a szülők tanítgattak minket síelni – változó sikerrel. Több év kihagyás után aztán újra sílécre álltunk, 1-2 szezon alatt sikerült visszatérnünk a korábbi szintre, és azóta újra szeretünk síelni. Nem merészkedünk fekete pályára, és van mit csiszolni a technikánkon, de nekünk így is tökéletes.

Idén úgy döntöttünk, hogy ideje megtanítani az 5 éves kisfiúnkat is síelni, de az ő sítudását már nem bíztuk a véletlenre. Szeretnénk, ha rendesen megtanulná az alapokat, ezért a bulizós – gleccseres- szuper nagy pályarendszeres síelés helyett most egy családi utazásra indultunk, azzal a fő céllal, hogy a kicsi is megtanulja az alapokat.

Pályaválasztás kisgyerekes családoknak

Az egyértelmű volt, hogy felesleges több száz km-es pályarendszerrel rendelkező síterepre mennünk, ez a síelés most nem a besíelt km-ekről szólt, most más szempontok kerültek előtérbe. Nálunk nagyjából az alábbiak voltak fontosak:

• Családbarát síterep legyen, ahol vannak kimondottan gyerekeknek kialakított pályák. Olyan pályák, ahol nem száguldoznak felnőttek, nem kell arra figyelni, nem farol-e be nagy lendülettel egy profi kamasz, és a pályát sem síelik úgy szét a nap végére, hogy túl buckás/jeges legyen.
• Ne legyen túl messze a szállás: egészen kicsi gyerekeknél még bármi közbejöhet nap közben. Átázik a ruhája, megéhezik, átfázik, vagy egyszerűen csak elfárad – egy bizonyos pontig kezelhetőek ezek a dolgok a pályán, egy meleg hüttében is, de megeshet, hogy csak az a jó megoldás, ha hazamegyünk a szállásra. Ezért összességében szerencsésebb, ha közel van a pályához a szállás. (Ez olyankor is előnyös, ha van egy síovis/sísulis gyerek, de van esetleg egy egészen pici is, akivel az anyuka / apuka / nagymama napközben a szálláson marad. Ha közel van a pálya, akkor ők is el tudnak sétálni oda napközben, meg tudják nézni a nagyobb gyerkőcöt, és úgy egyáltalán, kicsit átérezni a síelés hangulatát.)
• Legyenek a síelésen kívül is programlehetőségek gyerekeknek. Szánkópálya, korcsolyapálya, játszóház, vagy gyerekmozi – bármi, amiben elüthetjük az időt síelés után, vagy nagyon rossz idő esetén is.
• Legyen magyar oktató – gyerekeknél különösen fontos.

Családi síelés, élvezhető pályák, hóbiztos terep – Piancavallo a neved

Mi idén ezt Piancavalloban találtuk meg, ami minden szempontból tökéletes volt arra, hogy a kisfiúnk megismerkedjen a síeléssel, és mi is kifejezetten jól érezzük magunkat. A Sítanoda által szervezett egy hetes sítáborban gyakorlatilag semmi dolgunk nem volt, mindent a szervezők intéztek, ami hatalmas segítség volt, és nagyon kényelmessé tette az egész sítábort.

Maga a síterep egyébként egy kisebb, családias síterep, 25 km-nyi sípályával, aminek a nagy része piros, de van egy 2 km-es kék, és egy 3 km-es fekete pálya is. Ez utóbbit ottlétünk alatt is többször lezárták, olasz síklubok bérelték ki egy-egy délelőttre, és ott tartották edzésüket, olyan komoly felszerelésben, hogy a hüttében percekig találgattuk, vajon mi mire való, pedig láttunk már sok síelőt, de ekkora puttonyokat, és spéci felszereléseket eddig még soha.

Hogy mi mire jó, azt nem tudtuk minden esetben kitalálni, de az teljesen érthető volt, hogy idejöttek edzeni. Hó ugyanis van szinte egész szezonban: hóágyúzható az egész pályarendszer, de nekünk most mázlink volt, mert épp az érkezésünk előtti napokban esett a hó, így friss hó is volt, és a környék is gyönyörű szép volt – mégis csak úgy az igazi.

Azt mesélték egyébként, hogy itt még február-márciusban is nagy havazások szoktak lenni, tavaly például Magyarországon már a tavaszi ruhákat szedegettük elő, amikor ott még méteres hó esett március végén. Ezt persze a környékbeliek is kihasználják, hétvégente megtelnek a parkolók és a pályákon is sokkal többen vannak, de hétköznap nagyon jól eloszlik a tömeg, január közepén legalábbis nagyon díjaztuk, hogy sehol nem volt a hatalmas pályarendszereknél szokásos sorakozó tömeg. Itt egy percet sem kellett várnunk soha, ebédidőben pedig egyenesen olyan volt, mintha csak a miénk lett volna a pálya.

A gyerekeknek a kék pálya alján egy teljesen biztonságos szakaszon, a nagy pályáktól és felvonóktól távolabb eső részen tartották a síovis foglalkozásokat. Még ha a legtávolabbi ponton voltunk, akkor is kb. 10 perc alatt oda tudtunk érni – na nem mintha szükség lett volna rá, de azért sokkal jobb ez így, mintha 3 heggyel messzebbről kellett volna sietve odaérnünk hozzá.

Szállásunk az 1301 Inn volt, ami szintén szuper jó választás volt, mert kb. 100-150 méterre van a gyerekpályától és a felvonóktól, így reggelente kényelmesen oda tudtunk sétálni, nem kellett autóba ülni, ki-bepakolni, lecsatolni, pótcipőt vinni. Maga a hotel pár éve épülhetett, remek állapotban van, és kényelmesen el is lehet férni a szobákban. Magunkban azért mosolyogtunk, hogy milyen más már ez a családi síelés, ahhoz képest például, amikor 6-8 éve barátokkal Franciaországban jártunk, és egy 4×4 méteres apartman(ocskában) voltunk elszállásolva négyen felnőttek – de még az sem zavart minket. Itt, Piancavallóban svédasztalos reggeli és vacsora is volt a csomagunkban, így arra sem volt gondunk, és bár annak is megvolt a hangulata, amikor a régi időkben zacskós levest melegítettünk hazaérve az apartmanunkban, most egyáltalán nem hiányzott az önellátás:)

A pályarendszer és a szállás tehát megvolt, a következő részben azt is elmondjuk, milyen volt maga a síelés.