Egy cseppnyi ír kultúra

Írország és Skócia az a hely, ahová az ember szeretne eljutni, tudva milyen gyönyörű lehet, de mégis, ha utazást tervezünk, valahogy mindig van más, ami melegebb, kevésbé esős, közelebb is van és még nem láttuk. Így voltam én magam is Dublinnal, ezért nagyon boldog voltam, amikor munkahelyi kiküldetésként nemrégiben alkalmam volt ellátogatni a Zöld sziget fővárosába, és megnézni Dublin látnivalóit.

Repülőgépem egy februári pénteken, késő este szállt le a reptéren, amely még ekkor is tele volt utasokkal. Meglepően nagy tömeg várakozott kitartóan csomagjaira. Bevallom, kissé türelmetlen voltam, hiszen a repülőút is teljes három órát vett igénybe, így a több mint félórás várakozás nem dobott fel túlságosan, de bíztató, hogy a várakozás közben láttam, hogy nagy átalakításokat terveznek a reptéren, így talán rövidebb idő alatt hozzá lehet majd jutni a csomagokhoz. Végre teljes menetfelszerelésem birtokában megkerestem a buszmegállót, amely szerencsére nem volt túl messze, és ahol meglepetésemre magyar buszsofőrrel találkoztam. Nagyon tetszett az a máshol eddig nem tapasztalt rendszer, hogy a megállóban várakozó emberek a „telepített jegyárustól” vehetik meg a jegyüket, elkerülve a sokszor bosszantó sorakozást a busz lépcsőjén. Ennek köszönhetően amikor a busz begurul a megállóba, már csak fel kell mutatni a jegyet, és már szállhat is fel mindenki a buszra.

Mivel szállásom éppen Dublin túlsó végén volt, gyakorlatilag azonnal teljes városnéző túrát tettem, ami megalapozta az elkövetkező napok hangulatát. A buszból ugyanis – szinte már-már a bóbiskolás szélén – arra lettem figyelmes, hogy hangzavar, és óriási forgalom van a városban ezen a kései órán is. Már régen elmúlt 11 óra, de a budapesti csúcsforgalmat megközelítő autó és emberáradat fogadott a városban. Még az utcazenészek is javában játszottak, így mondanom sem kell, hogy nagyon vártam a következő napokat, hogy én is átérezhessem ezt a különleges dublini életérzést, amelyről korábban nem is igazán tudtam.

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a konferenciát szervezők már első napra szerveztek egy városnéző túrát, mégpedig a híres Trinity College történelem szakos egyetemistáinak vezetésével. Utunkat a nagy múltú, 1592-ben épült egyetem (Trinity College) kertjében kezdtük, amelynek könyvtárában őrzik a Kellsi kódexet (Book of Kells), egy VIII. századból való gazdagon illusztrált zsoltárkönyvet és Brian Boru király hárfáját, amely Dublin leghíresebb termékének, a Guinness barna sörnek is védjegye. Ezt követően hosszas előadást hallottunk a Parlament épületéről majd folytattuk utunkat a Szent Patrik Katedrálishoz, amely 1191-ben épült és örök nyugvóhelye egykori esperesének, Jonathan Swiftnek, a Gulliver történetek szerzőjének.

Ezt követően a történelmi városrész központjában található dublini kastélyt néztük meg kívülről, amelyre szerintem inkább a palota vagy vár név illik, nem annyira a kastély. Az évszádok során hol jelentős, hol mellőzött kastély manapság elsősorban államfők látogatásakor tartott tárgyalásoknak, uniós megbeszéléseknek, protokolláris eseményeknek ad otthont. A kastély egyik terme, a St. Patrick Hall, pedig az ír köztársasági elnökök beiktatásának helyszíne. Bementünk a City Hall épületébe is, ahol várostörténeti kiállítást néztünk meg, majd folytattuk utunkat a város számomra legérdekesebb részébe, a Temple Bar környékére. Már akkor nagyon különös hangulata volt ennek a városrésznek, pedig szombat dél volt, nem kifejezetten a szórakozni vágyók csúcsideje. Bár ezúttal csak rövid időnk volt, már akkor elterveztük néhányan, hogy egy szabad estén eljövünk ide szórakozni, de erről majd később.

Én magam egy szabad délutánon magántúrára indultam, megnéztem Dublin legrégebbi épületét, a Christ Church katedrálist, amely 1030-ban épült, majd végigmentem a sétálóutcán (Grafton street), amelynek végén ott áll Molly Mallony, a dubliniak himnuszának alanya, a taligáját tologató halárus kislány szobra, aki éjszaka démoni nővé változik át. Molly tulajdonképpen az ír Hamupipőke, akinek szobránál mindenki lefényképezteti magát, sőt a bátrabbak beleülnek kosárkájába, várva az éjszakai átváltozást.

A pubok városa

Ahogyan azt elterveztük, utolsó esténket néhányan a város leghangulatosabb negyedében töltöttük, az O’Connell híd déli pillérénél lévő Temple Bar negyedben. Rengeteg hanglemezbolt, művészeti és könyvesbolt van itt, igazi művész negyed, ahol rengeteg apró és nagyobb pub várja az arra járókat. Érdemes beülni és egy pohár Guinness vagy akár whiskey mellett átélni a hamisítatlan ír pubok hangulatát, enélkül nem szabad hazajönni Dublinból. Bár a U2 zenekar bölcsőjének is nevezett Temple Bar is nagyon vonzó volt, mi ezt a hangulatot az Oliver St. John Gogarty’s óriáspubban éltük át. Fantasztikus hangulat fogadott ebben a többszintes pubban, rengeteg ember hangos ír zene mellett énekelt, táncolt, beszélgetett olyan felszabadultan, mintha a világon ez lenne a legtermészetesebb. Öreg bácsik, gyerekek, fiatal és idősebb nők szórakoztak önfeledten, idegenek elegyedtek beszédbe olyan magától értetődő barátságossággal, ami mindenkit azonnal felvillanyozott. Magunkhoz is vettük első pohár sörünket, és vártuk, hogy elkezdődjön a jó előre kinézett program, az úgynevezett Musical Pub Crawl, azaz zenés kocsmázás tükörfordításban. Ez azt jelenti, hogy két nagyon jó hangú, jó humorú ír zenész maga köré gyűjti a jelentkezőket és két-három pubba elkalauzolja, és minden egyes helyszínen hosszan szórakoztatja őket. Énekelnek – amelybe sokszor a hallgatóságot is bevonják – az ír muzsikáról és kultúráról mesélnek, mindezt olyan fergeteges humorral, hogy ezután éreztük csak igazán teljesnek az ír túránkat.

Bár Dublin nem nagy, nincsenek igazán monumentális, híres látnivalói, olyan különleges hangulata van, ami mindenképpen megér egy utat. Ha pedig ezt még egy vidéki túrával is össze tudjuk kötni, garantált az életre szóló élmény.